A NAGY ÍRÓ TITKA

- Első versemet diákkoromban írtam: életről és halálról, diadalról és bukásról, virágról és kóróról. A szerkesztők felfigyeltek rám, s minden írásomat közölték. Húszéves koromban befutott költő voltam már. Lázban égtem. A versek úgy buggyantak ki belőlem, mint forrásból a víz. Írtam reggel, írtam délben, írtam este, de máskor is. Írtam ülve, állva, fekve, evés és ivás közben, mindig. Látomások gyötörtek, szenvedélyek korbácsoltak, emberi sorsok izgattak, témák üldöztek. És én megírtam őket: versben, drámában, hangjátékban, novellában, regényben. Tizenöt kötetem jelent meg. Dicsértek és magasztaltak, támadtak és ócsároltak. Vitatkoztam, cikkeket írtam, szembeszálltam óriásokkal és törpékkel, s egymás után adtam ki műveimet. Rengeteg cigarettával, feketével, konyakkal doppingoltam magamat, s folyton rettegtem, hogy nem lesz időm megírni mindazt, ami bennem van. Idegeim felőrlődtek, kezem remegett arcom kinyúlt, szemem beesett, csonttá-bőrré fogytam. Életem kibírhatatlanná vált. Öt évvel ezelőtt azonban bekövetkezett a nagy fordulat. Ez az utóbbi öt év sorsdöntő volt életemben. Higgye el, barátom, hogy húsz évi pályafutásom során csak az utóbbi öt esztendőben éreztem igazán a művészet gyönyörét. Csak az utóbbi öt évben teljesedett ki tehetségem, kapott szárnyra a hírnevem: ünneplésben volt részem, díjakat, kitüntetéseket kaptam, műveimet lefordították, meghívásokkal tiszteltek meg, előadásokat tartottam, irodalmi esteken vettem részt, különféle zsűrik, testületek, bizottságok és vezetőségek tagjává választottak, s végre sütkérezhettem a siker melegében. Csak az utóbbi öt esztendőben jutottam fel az alkotás legmagasabb fokára, s egyszersmind behatoltam a lélek legrejtettebb zugaiba és felfedtem az emberi lét legszövevényesebb problémáit és a kozmosz legtávolabbi rétegeit. Azóta abbahagytam a dohányzást és az ivást. Meghíztam és megnyugodtam. Ez az öt év alatt bebizonyosodott, hogy nagy író vagyok, hogy elértem, amit akartam.
- Hogyan érte ezt el, mester?
- Úgy, hogy már öt éve nem írok semmit.