Éppen azt nézem, ahogy itt fekszik ez a sok lim-lom a földön. Gyűlik a sok szemét, én meg eszem a nápolyit, a morzsa potyog a számból, és fekszem egy kék matrac alatt. A székek egyre nagyobb halmot alkotnak itt a kapunk előtt. Látom a macskaköveket, amiket az autók kerékgumijai fényesre suvickoltak. Itt vannak az emberek, válogatnak, turkálnak. Majd este jönnek és mindent elvisznek. Jé, ott a Bözsi néni. Köszönök neki:
- Csókolom Bözsi néni! - ordítom, ahogy csak bírom.
- Szervusz Petikém! Hát te mit csinálsz ott a matrac alatt? Ne bolondozz! – mondja öregesen és megereszt egy gyenge mosolyt.
Nem válaszolok, inkább gyorsan betömök egy kis nápolyit a számba. Már megszokta, hogy soha nem válaszolok. Bözse néni amúgy már hatvanhárom éve lakik itt a bérházban, szegénynek a férje már negyven éve meghalt. Még mindig gyászolja, biztos nagyon szerethette. Tényleg sajnálom. Én még csak három éve lakom itt, de már kezdem unni ezt a helyet, valószínű, hogy jövőre keresek egy másik lakást, mondjuk Óbudán. Hopp, ideállt mellém egy teherautó és három markos legény kezdi felrakodni rá a még jó állapotban lévő szekrényeket, asztalokat, tévét. Hihetetlen, hogy az emberek miket ki nem dobnak. Most látom csak, hogy az egyik fiúnak be van gipszelve a lába, ő csak a könnyebb dolgokat segít felpakolni. Épp idejön, felveszi mellőlem azt a zöld burás állólámpát. A fenébe, arra nekem is fájt a fogam, csak nincs hova tennem. Elfogyott a nápolyim. A másik srác is idejön és megkérdezi a teherautó sofőrjét:
- Hé Zsolt! Ez a kék matrac nem kell?
- Rakd csak föl, majd meglátjuk.
Azzal egy jó mozdulattal leemeli rólam a matracot és földobja a platóra. Nem vett észre. Még szerencse. Mit gondolt volna rólam, itt fekszem egy matrac alatt, és a szám szélén még ott van a nápolyi morzsa. Még maradok, felbontom a rágógumimat, és nézem, ahogy az emberek pakolnak. Had pakoljanak csak, hisz lomtalanítás van…